3. fejezet

 

Anna a kocsiig vezető úton végig csacsogott, amit egyáltalán nem bántam. Így legalább esélyem sem volt rá, hogy Patrikot még jobban magamra haragítsam. Mondani ugyan nem mondta, de a testbeszédje elárulta, hogy a háta közepére sem kíván jelen pillanatban engem. Be kell vallanom, hogy én is szívesebben töltöttem volna az elmúlt perceimet hőn szeretett Carte d'orom jelenlétében, mint vele. Mozdulatain érezhető volt, hogy minél jobban szeretne kirekeszteni a beszélgetésből és ezáltal minél kevesebb információhoz juttatni a magánéletével kapcsolatban. A mellette töltött percek ráébresztettek, hogy egy meggyötört és megsebzett férfival állok szemben, akinek még igen hosszadalmas önismereti utat kell végig járnia ahhoz, hogy szívét kitárja a világ felé.

 

- Réka te előre ülj apu mellé, oda szoktak ülni a nagyok- rántott vissza Anna hangja a parkolóházba. Úgy látszik, a bambulásom eredménye az lett, hogy időközben megérkeztünk a kocsijuk mellé. Patrik épp behelyezte lányát a gyerekülésbe. Kicsit zavarban voltam, ezért csak álltam ott, akárcsak egy engedélyre váró gyermek. A férfi végzett a hátsó ülésen végzett tevékenységével és úgy nézett rám, akár egy dilisre.

 

- Nyugodtan beszállhatsz, nyitva van- intézte felém szavait, miközben táskáját betette a csomagtartóba. Akárcsak egy engedelmes kislány kinyitottam az ajtót és beszálltam. Nagy izgalmamban szerencsétlenkedtem egy sort a biztonsági övvel, de végül sikerült bekötnöm magamat. Lábaimmal az elém helyezett táskámat rugdostam. Kicsit sem voltam ideges, annyi szent!

 

- Már nagyon éhes vagyok. Hol van már apu? – kezdett el Anna forgolódni. Mint egy végszóra apja is beült mellém a gépjárműbe és elhagytuk a parkolóházat.

 

Patrik vezetési stílusának semmi köze nem volt ahhoz, hogy a szívem a torkomban dobogott. Izegtem-mozogtam csak az ülésen, nem találtam a helyemet. Próbáltam kiszűrni 18 karikás gondolataimat, és nem rámászni a lánya előtt. A vérem vadul száguldott az ereimben. Hormonjaim bűnös gondolatok felé szerettek volna terelni. Azt hiszem, túl rég szenteltem már figyelmet férfiak irányába, ez okozhatja a tinilányos viselkedésemet. Ideje lesz kiküszöbölni a csorbát!

 

- És hol tegyünk ki téged? – szegezte nekem a kérdést, amitől akárcsak egy csínyt elkövető kislány összerezzentem. Talán még kicsit el is pirultam. Áldottam az eget, hogy nem épp egy vámpíros romkomban vagyunk, ahol olvasni tudna a gondolataimban.

 

- Thököly út, köszönöm. Ott majd mutatom, hol állj meg – tegezését hallva próbáltam könnyed hangnemben válaszolni.

 

- Rendben. És te is indulsz a táncversenyen? – vetett rám egy gyors pillantást. Hát igen! Nem vagyok egy táncos alkat, ezt én is tudtam jól. Kérdése inkább tűnt a kínos csend megtörésének, mintsem igazi érdeklődésnek. Figyelembe véve, hogy alig pár perccel azelőtt már elmondtam neki, hogy én is részt veszek a műsorban.

 

- Amennyiben arra irányul a kérdésed, hogy kinevettetem-e magam az egész ország előtt, akkor a válaszom: igen.

 

- Igen apu, Réka is táncolni fog - szólt előre Anna. – bár mondtam neki, hogy ellened esélye sem lesz.

 

Gyermeki őszinteségét hallva ajkam mosolyra húzódott. Vajon mi felnőttek mikor jutottunk el arra a pontra, hogy hazudjunk magunknak és az egész világnak? Vajon miért elvárás a felnőtt lét során, hogy mindig csak megjátsszuk magunkat és behódoljunk a társadalmi normáknak? Vajon mikor és ki nevelte belénk, hogy nem lehetünk őszinték?

 

- Ne haragudj a tájékozatlanságom miatt, de honnan is kellene ismernem téged? – szegezte nekem Patrik a kérdést.

 

- Író vagyok- úgy szisszent fel, mintha megmarta volna egy kígyó- nem újságíró. Már. Könyvet írok. Vagyis már írtam egyet, amit kiadtak és most van folyamatban még egy. Inkább nőknek szóló történetek, szóval nem veszem sértésnek, hogy nem ismered a munkásságomat.

 

- És nekem való lenne? – csatlakozott be a beszélgetésbe Anna is.

 

- Nem kicsikém- fordultam hátra hozzá. – Ezek felnőtteknek való regények, de utána szeretném magam kipróbálni gyermekkönyvek megírásában is. Abban szívesen venném a segítségedet majd.

 

- Naná! - csapott bele lelkesen tenyerembe. – De azért a gumisütiről nem fogok elfelejtkezni.

 

Olyan szigorúan lóbálta mutatóujját a levegőben, hogy önkéntelenül is felnevettem. Kész színésznő ez a lány!

 

- Meg fogom neked csinálni, hisz megígértem. Én mindig betartom az ígéretemet.

 

- Ott leszünk lassan, szóval jó lenne, ha szólnál, hol álljak meg- vetett véget Patrik társalgásunknak. Előre fordultam és meglepődve tapasztaltam, hogy már túl is haladtunk az épületen, amiben laktam. A következő buszmegállóban megállt, elbúcsúztam tőlük- inkább csak Annától- és kiszálltam. Még a zuhany alatt állva is kótyagos és kába voltam a történések miatt. Az agyam próbálta feldolgozni, hogy találkozott a szívem által rég dédelgetett bálványával. A szívemnek azt is fel kellett dolgoznia, hogy egyáltalán nem olyan ember volt, mint a képzeletemben.

 

Temérdek egészségtelen ételt és nyálas sorozatot követően eltelt a péntek este, majd követte a szombat és a vasárnap is. Nem voltam rá büszke, de a hétvégém a totális semmittevésről szólt. Táncpartnerem éppen esküvőn vett részt, így a táncpróbák miatt sem kellett kikelnem a kanapé csábító öleléséből.

 

Hétfőn aztán vissza kellett térnem a felnőttek dolgos világába- bár erre egyáltalán nem vágytam. Délelőtt egy podcastben voltam hivatalos, hogy promotáljam a TV-ben való szereplésemet. Anikó imádta ezeket a podcasteket- én rühelltem. Csak egy újabb hely, ahol hazudni és mosolyogni kell. Mosolyogtam, amikor megkérdezték, hogyan zajlik a felkészülés. Azt mégsem mondhattam, hogy a próbák után otthon csokoládéval enyhítem a frusztrációmat és emiatt a kényszerevés miatt aztán álomba sírom magam. Mosolyogtam, mikor csak úgy viccesen a fiúk megjegyezték a műsorban, hogy kicsit erősebb karakter vagyok a többi versenyzőnél- pedig legszívesebben lefejeltem volna mindkettőt.

 

Ezután a nagyszerű megjelenést követően következett a próba. Mondanom sem kell, hogy nem igazán vágytam rá. Andris a táncpartnerem szerint egész ügyes vagyok, csak kishitű. Én inkább úgy fogalmaznék, hogy testképzavarban szenvedek. Mint ahogy mondtam gyerekkorom óta csak eszek és eszek, aminek köszönhetően 20 éves koromra már elértem a 100 kg-t. Na szóval, innen indultam el pár éve. Mostanra sikerült 75 kg-ra lefogynom, ami még mindig nem igazán versenysúly, de emellett sajnos még továbbra is stressz és zugevő maradtam. És továbbra is egy dagadt disznónak látom magam a tükörben, aki hájával betölti az egész színpadot. Szóval igen, komoly problémáim voltak!

 

Vért izzadva végig szenvedtem a próbát és közben sikerült kiderítenem azt is, amit szerettem volna. Andris barátnője Liza ugyanis Patrik táncpartnere, így ki tudtam szedni belőle, hogy Liza és Patrik mikor próbálnak. Nem mondanám, hogy ez túl etikus volt, de a cél szentesíti az eszközt! Félreértés ne essék, nem azért érdekelt a próbájuk időpontja, hogy rámásszak a férfira- bár ez ellen sem lenne kifogásom a viselkedése ellenére sem-, hanem hogy betartsam az ígéretemet Annának. Emlékeztem ugyanis rá, hogy említette a héten szerdán is az apukájánál fog aludni, és holnap este mi is és Patrikék is fognak próbálni, így itt tudom majd neki hagyni a sütit a portán Annának.

 

Egész hajnalban az ajándékommal foglalatoskodtam, ugyanis délelőtt Anikóval és a kiadómmal kellett találkoznom, és ezek a megbeszélések ismerve menedzseremet igazán el szoktak húzódni. Ezért jobbnak láttam, ha még éjszaka elkészítem az édességet. Gyanúm beigazolódott, így kora délután csak sebtében bekaptam az ebédemet és indultam is Andrishoz. Táncpartnerem úgy döntött, hogy a hétvégi kihagyott próbákat ideje bepótolnunk ma- legnagyobb örömömre-, így délutántól estig ráztuk a csípőnket kisebb-nagyobb eredménnyel. Miután végeztünk hullaként vonszoltam ki magam az épületből és indultam haza. Még délután megérkezésemkor a gumisütit átadtam Péternek a portásnak megőrzésre, hogy a próba végeztével adja majd át Kornélnak egy kis cetli kíséretében. A papíron csupáncsak annyi szerepelt, hogy Rékától Annának.

 

Hazaérve letusoltam, bevágtam magam a kanapé elé egy kínai és Damon Salvatore társaságában, aki sohasem hagyott cserben. Később a reggel első sugarai is itt értek, és akkor még nem is sejtettem, hogy az éjszaka folyamán egy sorsfordító ismerősnek jelölésre tettem szert.

2. fejezet

 

Dühösen kacskaringóztam az emeletek között, miután rádöbbentem, hogy ismételten eltévedtem. A tájékozódási képességem hagyott némi kivetnivalót maga után. Ha őszinte szerettem volna lenni, képes voltam akár egy nyílegyenes szakaszon is elveszni. Tisztában voltam vele, hogy ez igazán égő rám nézve, de én már csak ilyen szerencsétlen voltam. Egy újabb nem túl hízelgő tulajdonság az „erényeim” listáján.

 

Fogalmam sem volt róla, hová is sodortak lépteim. Abban azonban biztos voltam, hogy amint hazaérek benyomok egy doboz jégkrémet. Igen, ez kurvára jár nekem! - veregettem meg büszkén vállaimat. Éppen a fagyasztóban található finomságokat próbáltam felidézni, amikor megpillantottam a folyosón egy kislányt.

 

Soha életemben nem láttam még nála gyönyörűbb jelenséget. Gesztenyebarna tincseit csavargatta éppen éneklés közben. Lábai felváltva mozogtak az ütemre ülés közben. Egész lényéből nyugalom és szeretet áradt. Néhány másodpercig elbűvölve néztem őt. Valószínűleg valamilyen zajt adhattam ki, ugyanis a következő pillanatban rám emelte tekintetét, amitől néhány szekundum erejéig elfelejtettem levegőt venni is. Törékeny óvodáskorú megjelenése ellenére egy harcos szeme nézett vissza rám.

 

- Szia. Anna vagyok. Te ki vagy? – szürke szemében kíváncsiság gyúlt.

 

- Szia, én Réka vagyok – kezdtem el lépkedni közelebb felé. Lassan közeledtem, mintha bármelyik pillanatban elillanhatna tőlem. – Egyedül vagy itt vagy van veled valaki?

 

- Anyu hozott el apuhoz, mert tudod ma nála alszok- mutatott a mellette elhelyezkedő kis hátizsákjára. – Bementek abba a terembe beszélgetni felnőtt dolgokról, amit én nem érthetek, mert még kicsi vagyok. Legalábbis anyu ezt mondta, de tudod, én nagyon okos vagyok ám. Az óvodában is minden verset én tanulok meg legelőször. Na mindegy, szóval most ott beszélgetnek, de már elég rég bementek és én kezdek éhes lenni. Ma tökfőzelék volt az ebéd, amit én nem szeretek.

 

- Azt én sem szeretem- mosolyogtam rá. – Ide ülhetek melléd egy kicsit megpihenni?

 

Tisztában voltam vele, hogy a szülei itt voltak tőle alig pár méterre, de képtelen voltam magára hagyni őt. És mi van, ha történik vele valami? Azt sohasem bocsátottam volna meg magamnak. Tetőtől talpig végig mért, és miután elfogadhatónak titulált egy vállrándítással jelezte, hogy helyet foglalhatok mellette.

 

- Te is táncolni fogsz, mint apu?

 

- Csak próbálkozok – dörmögtem inkább magamnak, mintsem neki.

 

- Az én apukám nagyon jól táncol. Egyszer képzeld megengedték, hogy megnézzem az egyik próbájukat. Tuti, hogy ő fog nyerni- mondta büszkén. Szeméből csak úgy áradt a mérhetetlen csodálat édesapja felé. Egy pillanatra nyilallást éreztem a szívemben. Bárcsak nekem is ilyen szüleim lehettek volna!

 

- Én szurkolni fogok neki. Akinek ilyen csodálatos lánya van, mint te, csak nyerhet. És mi jót fogtok hétvégén csinálni?

 

- Apunál fogok aludni most ilyen sokat- mutatta fel három ujját. – Tudod ők most anyuval nem laknak együtt, mert a felnőttek néha szétköltöznek, de attól engem még szeretnek. Szóval most itt leszünk fent Pesten, mert apa itt lakik most és nagyon sok mindent fogunk csinálni. Reggelente palacsintát fogunk enni, mert apa séf. Tudod, hogy mi az a séf?

 

Szívem kihagyott egy ütemet. Lehetséges volna, hogy ő lenne Kovács Patrik kislánya? Annak ellenére, hogy a feleségével való kapcsolatának minden mozzanatát megosztotta a nagyvilággal a lányát mindezidáig rejtegette. A legutolsó képen, amin szerepelt még kisbaba volt szinte.

 

- A séf az, amikor rettenetesen finom ételeket főzöl és az emberek fizetnek érte- folytatta Anna. – Olyan finomat senki sem tud főzni, mint apa. Te szeretsz enni? Én nagyon.

 

- Igen, nagyon szeretek enni- eresztettem meg felé egy mosolyt. – Az édességek a gyengéim, de imádom a rántott húst is. Gyerekkoromban mindig azt kértem nagymamámtól, ha mentem hozzá. Na meg gumisütit.

 

- Gumiból van a süti? Azt meg hogy lehet megenni? – kezdett el fintorogni. Reakciója láttán oly sok nap után szívből felnevettem.

 

- Nincs gumiból, csak ez a neve. Nem ettél még ilyet? – megrázta kis fejecskéjét.-  Legközelebb csinálni fogok neked. Minden hétvégén apukádnál szoktál lenni?

 

- Mostanában igen, de néha hétköznap is, ha nem dolgozik. Például jövőhéten szerdán is nála alszom majd, mert anyunak fellépése lesz. Ő egy híres táncosnő és sokszor dolgozik este, miután én már alszom. Tényleg fogsz nekem olyat csinálni?

Kissé hitetlenkedve nézett rám, ami a hiúságomat sértette. Ennyire kétbalkezesnek nézek ki, hogy még egy óvodás sem bízik bennem?

 

- Kisujjeskü- nyújtottam felé kisujjamat, amit ő el is fogadott. Véglegesen megpecsételtük a neki tett ígéretemet.

 

A következő pillanatban kinyílt a táncterem ajtaja és kilépett rajta a címlapokról oly jól ismert Szabó Panna. Szívem kihagyott egy ütemet. Most már biztos, hogy ő Anna anyukája. Az apukája tehát valóban a mostanság a külvilágtól elzárkózódó Kovács Patrik.

 

Szabó Pannát be kell ismernem, hogy sosem szívleltem igazán. Félreértés ne essék, sohasem találkoztunk személyesen, viszont a személyiségéből áradó energiák és megnyilvánulásai mindig is taszító erővel hatottak rám. Számomra nem igazán volt az a kifejezett feleségnek és anyának való, akinek valószínűleg a férje tekintette. Mindig is önzőnek, felszínesnek és magamutogatónak tűnt. Mindemellett nem vetette meg az éjszakai élet örömeit és a férfitársaságokat sem; ezeket természetesen csak a munkájával való szükséges rossznak nevezte mindig is, később azonban kiderült, hogy nem is viszolygott annyira tőlük. Mindez azért volt még inkább meglepő számomra, mert nem kifejezetten volt igazi szépségnek nevezhető. Magas volt ugyan és vékony, ám az elmúlt években már vesztett kecsességéből, néha egy-egy rendezvényen már szinte ormótlanul jelent meg. Korábban hosszú barna haját mára már férfiasan rövid szőkére váltotta, ami eltorzította arcformáját is. Ha szabad így fogalmaznom az évek során elvesztette mindennemű nőiességét.

 

- Maga kicsoda? – nézett már-már undorral végig rajtam. Tisztában voltam vele, hogy nem voltam éppen a legjobb formában az izzadt szabadidőrucimmal, de azért nem kellene ennyire lekezelőnek lennie az emberrel.

 

- Örvendek, Takács Réka vagyok- nyújtottam kezet felé, amit ő készséggel figyelmen kívül hagyott. Könnyedén leguggolt Anna elé, elmormogott pár szót neki és sietősen távozott.

 

Patrik, mintha csak megérezte volna jövendő exfelesége távozását ekkor lépett ki táskájával a vállán. Ez a pasi megdobogtatta a szívemet attól a pillanattól kezdve, hogy először megláttam a TV-ben. Nem sorolható a mai trendek által elvárt férfiideálok közé, engem mégis izgalomba hozott, akárhányszor csak láttam. 190 cm magas volt az én 160 centiméteremmel szemben, így mindig védelmezően tekinthetett volna le rám. Sötétbarna rövidre nyírt haj, mogyoróbarna szemek, melyek állandóan pajkosan villantak- az elmúlt heteket leszámítva. Kis pocak- mert hát az aputest igenis vonzó. És mindezek tetejében ott volt az a kibaszott mosoly, amitől minden nő legszívesebben ledobta volna a bugyiját. Szóval igen, szerintem egész jó pasi volt, bár eddig nem találkoztunk még személyesen. A közös sajtótájékoztatót, amiben beharangozták a műsort kihagyta és azóta nem volt alkalmunk bemutatkozni egymásnak. Igazából a táncpartnerén kívül mindenkit került az épületben állandó jelleggel.

A szám kiszáradt, a szívem össze-vissza kalimpált és elkezdett izzadni a tenyerem. Olyan voltam, akárcsak egy tinilány. Mint mikor a tizenévesek találkoznak a bálványukkal.

 

- Szia, gyönyörűm- lépett lányához mosollyal az arcán, mintha ott sem lennék.

 

- Szia, apu- Anna felállt és megölelte lehajoló apját. – Rékának nem is köszönsz?

 

Patrik úgy tűnt, mintha villámcsapás érte volna. Olyan volt, mint egy álmából felrévedő ember. Összehúzott szemmel rám nézett. Nem kissé éreztette velem, hogy betolakodó vagyok.

 

- Üdvözlöm, Kovács Patrik. Ismerjük egymást? - ridegségétől hátra hőköltem. A bálványom képe, melyet éveken keresztül dédelgettem magamban egy szempillantás alatt hullott darabjaira.

 

- Üdvözlöm, Takács Réka. Csak éppen erre jártam és szóba elegyedtünk Annával, de már megyek is. Nem zavarom Önöket – kaptam fel gyorsan táskámat és álltam föl, hogy minél gyorsabban leléphessek innen.

 

- Ne menj el! - kapott kezem után Anna ezzel maradásra bírva engem. – Hazavisszük őt is, ugye apu?

 

Patrikon látszott, hogy nem igazán tetszett neki az ötlet, de nem akarta összetörni a lánya lelkesedését. Magamban megértettem őt. Igaz, kibaszottul rosszul esett, hogy a régóta bálványozott férfi ilyen ridegen viselkedett velem, de hát hé! Nemrég jött rá, hogy a felesége megcsalta, el kellett költöznie a lányától, mindennapjait magányosan kellett töltenie egy pesti albérletben. Mindezek mellett pedig az újságírók, akárcsak a keselyűk köröztek felette bármilyen apró-cseprő morzsa után kutatva. Ezek után valószínűleg én is bizalmatlan lennék az emberekkel és csak a szeretteimmel szeretnék lenni.

 

- Én is versenyezni fogok a táncműsorban, bár amit én csinálok mindennek lehet nevezni, csak táncnak nem- tehetetlenül felnevettem. – Tényleg csak véletlenül futottunk össze Annával, és higgye el, nem érdekel a magánélete. Ez csak magukra tartozik.

 

Meglepődve lepillantott rám. Olybá tűnt ezeket a szavakat nemigazán hallotta az elmúlt időszakban. Nálam jobban senki sem tudta, mennyire idegesítő, mikor mindenki a te dolgaiddal szeretne foglalkozni. Mindezt úgy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Vajon örökre elvesztettük a magánszféra fogalmát? Tudom, tudom, aki híres akar lenni, az mindezt vállalja. De ki írta elő, hogy nem lehet egészséges egyensúlyt tartani a celebség és a magánélet között?

 

- Ugye hazavisszük őt is? -  a kislány kérdésére Patrik sóhajtva beletúrt hajába. Apám! Miért csinálta ezt velem? Legszívesebben most azonnal elé dobtam volna a bugyogómat.

 

- De nem várok senkire, szóval szedd a lábaidat- intézte szavait felém.

 

- Jól van már, nem kell kiközösíteni a kis tacskó lábaim miatt. Nem mindenki születhet égimeszelőnek, mint egyesek- forgattam meg játékosan szemeimet Annának. Összekacagtunk és a szemem sarkából észrevettem, hogy Patrik ajkán is végig kúszik halványan egy szívdöglesztő mosoly. Kibaszott hosszú autóút lesz, az biztos!

1. fejezet

 

       -  Úgy nézek ki, mint egy földön ficánkoló bálna- állapítottam meg magamban dühösen. – Mégis mi a jó büdös francot keresek itt?

Természetesen tudtam a kérdésemre a választ, de kibaszottul mérges voltam jelen pillanatban mindenkire a világon. Haragudtam Anikóra a menedzseremre, hogy rábeszélt erre a szarságra. Haragudtam magamra, hogy képes vagyok mindent megtenni azért, hogy teljesítsem gyerekkori álmomat, miszerint híres író legyek. Haragudtam a mai elkorcsosult társadalomra, ahol többet nyomott latba a „celebség”, mint a tehetség. Napjainkban nem az számított sikeres és keresett írónak, aki hihetetlen történeket szőtt és gyönyörűen megfogalmazta azokat, hanem aki felkapott volt az emberek által. És sokszor ez a felkapottság nem is a munkásságának szólt, hanem egy-egy showműsorban való szereplésének.

Így fordulhatott elő, hogy most itt álltam egyedül a próbateremben és néztem magam erős túlzással „gyakorlás” közben. Táncpartnerem már vagy 20 perce távozott, de nekem szükségem volt még egy kis bohóckodásra egyedül. Mert amit én táncként műveltem minden volt, csak az nem. Félreértés ne essek, imádtam táncolni. Otthon, ahol senki nem lát a youtube előtt. Nem egy kibaszott celeb táncversenyben, ahol olyan műfajokban kellene jeleskednem, amiket ezelőtt csak videókon láttam és nem egy ország előtt, akik ki fognak röhögni, hogy nézd már azt a dagadékot, mit rázza magát?

- Mi a picsáért nem maradtál otthon a seggeden Réka? – tettem fel magamnak a költői kérdést. – Mert te hülye író akarsz lenni, azért. Miért nem jó neked valami átlagos szakma, ahol nem kellene parádéznod mások előtt? A szüleid is megmondták, hogy csak egy kis hülye álmodozó vagy, aki semmire sem jó. De nem, neked makacskodnod kell, igaz?

Töröltem le kicsorduló könnyeimet. Eszembe jutottak a múlt sérelmei, amik ide vezettek. A kamaszkorom, amikor megírtam első novellámat és édesanyám kinevetett. Az egyetemi éveim, ahol sorra kaszálták el tanáraim irományaimat. A diplomaosztóm, ahol édesapám csak úgy kedvesen odavetette, hogy most már azért reméli valamilyen normális szakmát is kitanulok, amiből meg tudok élni, mert nehogy azt higgyem, hogy ő el fog tartani engem. Nem mintha eddig is eltartottak volna!

A szüleim még általános iskolás koromban elváltak. Mindketten új családot alapítottak, engem pedig szükséges rosszként 18 éves koromig dobáltak egymás közt. Amint nagykorúvá váltam szépen ott hagytam őket és új életet kezdtem. Azóta az ünnepeken természetesen egymás nyakába borulunk, lövünk pár képet a közösségi oldalakra, de ezenkívül nem igazán tartjuk a kapcsolatot. Szóval nem egy habos-babos gyerekkorból érkeztem, annyi szent. Sokszor éreztették velem, hogy csak társadalmi elvárásként hoztak a világra. Mindezt mutatja az is, hogy egyke voltam, és az új családjukban sem nemzettek új utódokat, csak a hozott egyedeket gondozták. Ezt a kifejezést apám használta egyszer egy beszélgetésünk során, amikor az új gyermekeiről kérdeztem.

Mindezek fényében természetesen olyan mértékű fájdalom és düh alakult ki bennem, ami az ételfüggőséghez vezetett. Ettem, miután anyám nem jelent meg az anyák napi ünnepségen, mert inkább körmöshöz ment. Ettem, mikor apám elfelejtette a születésnapomat. Ettem, mikor a barátaim egész nyáron utazgattak a családjaikkal, én meg azt sem tudtam, hogy a szüleim hol vannak éppen. A sok-sok engesztelő evés meghozta a hatását és szép lassan kikerekedtem. Ezek után ezért is csúfoltak az iskolában, úgyhogy otthon sírtam és megint ettem. Az evés volt az én mentsváram. Aki nem küzd ételfüggőségben el sem tudja képzelni, hogy milyen mértékű megnyugvást jelent egy stresszes napot követően, mikor az első ínycsiklandó falat az ajkadhoz ér. Mámorító és felszabadító. Amíg eszel elfelejted a világ összes problémáját. Csak te vagy és az étel. Az étel, ami sohasem hagy egyedül. Ez egy ördögi kör! Eszel, hogy ne fájjon, de fáj utána, amiért ettél.

Az evés mellett az írás volt a másik megmentőm. Imádtam papírra vetni a gondolataimat, kiírni magamból a fájdalmat. Imádtam új történeteket kitalálni, a szereplőkkel álmodni, kicsit velük azonosulni. Elmenekülni az ő saját kis világukba. Egy idő után úgy éreztem, hogy másokkal is meg kell osztanom a gondolataimat, ezért elkezdtem blogolni. Kezdetben csak fanfictionoket gyártottam az akkori aktuális népszerű történetek alapján, mint a Twilight vagy a Vámpírnaplók. Miről is írt volna egy tinilány, ha nem a szexi Salvatore fivérekről? :D Azért Damon Salvatore még a mai napig képes megdobogtatni kicsiny kis szívemet.

Nagyon nagy szerencsém volt, rengeteg tehetséges és nagyszerű emberrel ismerkedtem meg a blogok által és az emberek elkezdték olvasni az irományaimat. Egy idő után kezdtem kinőni a karaktereimet, így elkezdtem saját kis történeketeket gyártani, általam létrehozott szereplőkkel. Az emberek lassan-lassan csordogáltak át ezen blogjaimra is, és új olvasók is csatlakoztak hozzájuk, így a nevem kezdett ismertté válni a blogokat olvasók körében. A belőlük áradó szeretet szép lassan, szilánkról szilánkra kezdte el összeragasztani a szüleim által széttört szívemet. Itt természetesen évekről beszélünk, így mellette tanultam, dolgoztam, bukdácsoltam a felnőtté válás útján.

Diploma után sikerült újságíróként elhelyezkednem, de éreztem, hogy nem ott a helyem. Mindig is arra vágytam, hogy megoszthassam az emberekkel az igazi érzéseimet és olyan élményeket nyújthassak számukra, amik által ők is fejlődhetnek.

A munka mellett rendíthetetlenül blogoltam tovább, míg egy nap egy történetem örökre megváltoztatta az életemet.

Ez is csak ugyanolyan napnak indult, mint a többi. Éjszaka egy bizonyos jelenettel álmodtam, ami egyértelművé tette számomra, hogy egy újabb történet van kialakulóban. Egész nap a karaktereken kattogtam, a cselekményeken. Amint hazaértem elkezdtem papírra vetni a gondolataimat. A szavak megállíthatatlanul követték egymást. Hajnalig dolgoztam vele, amikor is a laptopomra zuhantam a fáradtságtól. Másnap szerencsére szabadnapos voltam, így folytatni tudtam az írást. A történet teljesen magába szippantott: nem létezett más számomra csak Collin és Avery. Aznap estére végeztem vagy 10 fejezettel. Bíztam benne, hogy másokat is megérinti ez a kis szerelmi sztori, ezért publikálni kezdtem a részeket. Eleinte minden a szokásos mederben zajlott. Jöttek a régi olvasók és egy-két új is szállingózott, de semmi extra. Aztán egy pénteki napon munka közben csak úgy elkezdtek özönleni a feliratkozások és a kommentek. A telefonom egész nap megállíthatatlanul rezgett. Hihetetlen számú reakció érkezett a történetre, és nem értettem ennek az okát.

Aztán egyszer csak barátnőm küldött nekem egy Tiktok videót- én nem használtam ezt az alkalmazást, és az instagramot sem, tudom, őskövület vagyok- amiben egy sok-sok feliratkozóval rendelkező lány felhívta az emberek figyelmét Collin és Avery civódásaira.

Az események csak úgy pörögtek. Hirtelen a vidéki kis fruska ismert lett, kiadták a történetet könyvként és menedzserem lett. Nekem! Anikó persze elkezdte a brandem építését. Közösségi felületeket hozott létre számomra, műsorokban, podcastekben kellett szerepelnem, amik által az emberek megvették a regényemet.

Utáltam ezt! Sohasem voltam magamutogató, itt azonban annak kellett lenned. Minél többet mutatsz magadból, annál több helyre hívnak. Mézes-mázosnak kell lenned és úgy kell tenned, mintha normális dolog lenne, hogy az emberek a magánéletedben turkálnak. Állandóan mosolyognod kell és szerepet játszanod. Úgy kell tenned, mintha mindig is erre vágytál volna és mennyire hálás vagy nekik, hogy megoszthatod velük a titkaidat. Mosolyognod kell, amikor csak úgy mellékesen megjegyzik, hogy lehet fogynod kellene vagy amikor éppen a szexuális életedről érdeklődnek. Mindennap vagy 20 fotót és videót kell megosztanod az életed minden egyes lényegtelen és szánalmas momentumáról, mert ha nem teszed, elfelejtenek.

Aztán egyik nap Anikó beállított hozzám azzal, hogy táncolni fogok. Először kinevettem.

- Én táncolni? – kérdeztem tőle még mindig nevetve, de aztán láttam rajta, hogy komolyan gondolta.

- Az új táncos celebshowban, ami az X4-n fog elindulni. 8 celebről fog szólni, akik minden héten más-más stílusban versenyeznek majd egymással profi táncpartnerükkel karöltve.

- Te megbolondultál- néztem rá hitetlenkedve. – Te most tényleg rólam beszélsz? Az emberek biztosan nem egy 75 kilós debella testére kíváncsiak a tánctéren. Ők 50 kilós, szőke Istennőkre vágynak, akik úgy vonaglanak, mintha erre születtek volna.

- Ennek a műsornak most nagyon nagy hírverése van. Ha szerepelnél benne, a második könyved megjelenése tuti hatalmas siker lenne. Gondolj csak bele! Még több eladott könyved lehetne, mint most. Az emberek imádnának, mindenki téged akarna. A műsor kasszasiker lesz, és mindenki, aki benne szerepel, hatalmasat kaszál.

- Honnan tudod, hogy siker lesz?

- Mert értesüléseim szerint Kovács Patrik is elvállalta benne a szereplést. A feleségével való botrányos szakítása óta ez lesz az első nyilvános esemény, amin részt fog venni. Az emberek sajnálják őt, amiért a felesége megcsalta azzal a táncos fiúval. Mindenki látni akarja őt, tudni, hogy van.  

- A híres séf? - kérdeztem döbbenten. Ő csak bólintott.

Kovács Patrik pár éve robbant be a köztudatba egy főzőműsor kapcsán. Hamar belopta magát az emberek szívébe- kicsit talán az enyémbe is- humorával és emberségességével.

Mindenkit megdöbbentett a hír, miszerint pár év házasság és egy kislány születését követően elválnak útjaik feleségével. Pár nappal a bejelentést követően olyan információk kezdtek el szállingózni az interneten, miszerint táncos felesége összeszűrte a levet egy másik táncossal. Patrik sem akkor, sem azóta nem adott ki újabb nyilatkozatot ezzel kapcsolatosan, felesége azonban azóta már nyíltan is az új hódításával tündököl a közösségi platformokon.

A férfi 2 hónapig semmilyen életjelet nem adott magáról, így be kellett látnom, hogy Anikónak igaza van. A hiénák már ki vannak éhezve rá, és egészen biztos, hogy a műsor hatalmas nézettséget fog produkálni.

Szembe mentem tehát az elveimmel és elvállaltam a felkérést, így kerültem most ide. Ezért fogok pár hét múlva úgy kinézni a TV-ben, mint egy partra vetett bálna.

- Kicseszett könyvírás- kaptam fel dühösen cuccaimat és hagytam el a tánctermet. Ekkor még nem is sejtettem, hogy a végzetem felé kezdtem el sétálni.