1. fejezet

 

       -  Úgy nézek ki, mint egy földön ficánkoló bálna- állapítottam meg magamban dühösen. – Mégis mi a jó büdös francot keresek itt?

Természetesen tudtam a kérdésemre a választ, de kibaszottul mérges voltam jelen pillanatban mindenkire a világon. Haragudtam Anikóra a menedzseremre, hogy rábeszélt erre a szarságra. Haragudtam magamra, hogy képes vagyok mindent megtenni azért, hogy teljesítsem gyerekkori álmomat, miszerint híres író legyek. Haragudtam a mai elkorcsosult társadalomra, ahol többet nyomott latba a „celebség”, mint a tehetség. Napjainkban nem az számított sikeres és keresett írónak, aki hihetetlen történeket szőtt és gyönyörűen megfogalmazta azokat, hanem aki felkapott volt az emberek által. És sokszor ez a felkapottság nem is a munkásságának szólt, hanem egy-egy showműsorban való szereplésének.

Így fordulhatott elő, hogy most itt álltam egyedül a próbateremben és néztem magam erős túlzással „gyakorlás” közben. Táncpartnerem már vagy 20 perce távozott, de nekem szükségem volt még egy kis bohóckodásra egyedül. Mert amit én táncként műveltem minden volt, csak az nem. Félreértés ne essek, imádtam táncolni. Otthon, ahol senki nem lát a youtube előtt. Nem egy kibaszott celeb táncversenyben, ahol olyan műfajokban kellene jeleskednem, amiket ezelőtt csak videókon láttam és nem egy ország előtt, akik ki fognak röhögni, hogy nézd már azt a dagadékot, mit rázza magát?

- Mi a picsáért nem maradtál otthon a seggeden Réka? – tettem fel magamnak a költői kérdést. – Mert te hülye író akarsz lenni, azért. Miért nem jó neked valami átlagos szakma, ahol nem kellene parádéznod mások előtt? A szüleid is megmondták, hogy csak egy kis hülye álmodozó vagy, aki semmire sem jó. De nem, neked makacskodnod kell, igaz?

Töröltem le kicsorduló könnyeimet. Eszembe jutottak a múlt sérelmei, amik ide vezettek. A kamaszkorom, amikor megírtam első novellámat és édesanyám kinevetett. Az egyetemi éveim, ahol sorra kaszálták el tanáraim irományaimat. A diplomaosztóm, ahol édesapám csak úgy kedvesen odavetette, hogy most már azért reméli valamilyen normális szakmát is kitanulok, amiből meg tudok élni, mert nehogy azt higgyem, hogy ő el fog tartani engem. Nem mintha eddig is eltartottak volna!

A szüleim még általános iskolás koromban elváltak. Mindketten új családot alapítottak, engem pedig szükséges rosszként 18 éves koromig dobáltak egymás közt. Amint nagykorúvá váltam szépen ott hagytam őket és új életet kezdtem. Azóta az ünnepeken természetesen egymás nyakába borulunk, lövünk pár képet a közösségi oldalakra, de ezenkívül nem igazán tartjuk a kapcsolatot. Szóval nem egy habos-babos gyerekkorból érkeztem, annyi szent. Sokszor éreztették velem, hogy csak társadalmi elvárásként hoztak a világra. Mindezt mutatja az is, hogy egyke voltam, és az új családjukban sem nemzettek új utódokat, csak a hozott egyedeket gondozták. Ezt a kifejezést apám használta egyszer egy beszélgetésünk során, amikor az új gyermekeiről kérdeztem.

Mindezek fényében természetesen olyan mértékű fájdalom és düh alakult ki bennem, ami az ételfüggőséghez vezetett. Ettem, miután anyám nem jelent meg az anyák napi ünnepségen, mert inkább körmöshöz ment. Ettem, mikor apám elfelejtette a születésnapomat. Ettem, mikor a barátaim egész nyáron utazgattak a családjaikkal, én meg azt sem tudtam, hogy a szüleim hol vannak éppen. A sok-sok engesztelő evés meghozta a hatását és szép lassan kikerekedtem. Ezek után ezért is csúfoltak az iskolában, úgyhogy otthon sírtam és megint ettem. Az evés volt az én mentsváram. Aki nem küzd ételfüggőségben el sem tudja képzelni, hogy milyen mértékű megnyugvást jelent egy stresszes napot követően, mikor az első ínycsiklandó falat az ajkadhoz ér. Mámorító és felszabadító. Amíg eszel elfelejted a világ összes problémáját. Csak te vagy és az étel. Az étel, ami sohasem hagy egyedül. Ez egy ördögi kör! Eszel, hogy ne fájjon, de fáj utána, amiért ettél.

Az evés mellett az írás volt a másik megmentőm. Imádtam papírra vetni a gondolataimat, kiírni magamból a fájdalmat. Imádtam új történeteket kitalálni, a szereplőkkel álmodni, kicsit velük azonosulni. Elmenekülni az ő saját kis világukba. Egy idő után úgy éreztem, hogy másokkal is meg kell osztanom a gondolataimat, ezért elkezdtem blogolni. Kezdetben csak fanfictionoket gyártottam az akkori aktuális népszerű történetek alapján, mint a Twilight vagy a Vámpírnaplók. Miről is írt volna egy tinilány, ha nem a szexi Salvatore fivérekről? :D Azért Damon Salvatore még a mai napig képes megdobogtatni kicsiny kis szívemet.

Nagyon nagy szerencsém volt, rengeteg tehetséges és nagyszerű emberrel ismerkedtem meg a blogok által és az emberek elkezdték olvasni az irományaimat. Egy idő után kezdtem kinőni a karaktereimet, így elkezdtem saját kis történeketeket gyártani, általam létrehozott szereplőkkel. Az emberek lassan-lassan csordogáltak át ezen blogjaimra is, és új olvasók is csatlakoztak hozzájuk, így a nevem kezdett ismertté válni a blogokat olvasók körében. A belőlük áradó szeretet szép lassan, szilánkról szilánkra kezdte el összeragasztani a szüleim által széttört szívemet. Itt természetesen évekről beszélünk, így mellette tanultam, dolgoztam, bukdácsoltam a felnőtté válás útján.

Diploma után sikerült újságíróként elhelyezkednem, de éreztem, hogy nem ott a helyem. Mindig is arra vágytam, hogy megoszthassam az emberekkel az igazi érzéseimet és olyan élményeket nyújthassak számukra, amik által ők is fejlődhetnek.

A munka mellett rendíthetetlenül blogoltam tovább, míg egy nap egy történetem örökre megváltoztatta az életemet.

Ez is csak ugyanolyan napnak indult, mint a többi. Éjszaka egy bizonyos jelenettel álmodtam, ami egyértelművé tette számomra, hogy egy újabb történet van kialakulóban. Egész nap a karaktereken kattogtam, a cselekményeken. Amint hazaértem elkezdtem papírra vetni a gondolataimat. A szavak megállíthatatlanul követték egymást. Hajnalig dolgoztam vele, amikor is a laptopomra zuhantam a fáradtságtól. Másnap szerencsére szabadnapos voltam, így folytatni tudtam az írást. A történet teljesen magába szippantott: nem létezett más számomra csak Collin és Avery. Aznap estére végeztem vagy 10 fejezettel. Bíztam benne, hogy másokat is megérinti ez a kis szerelmi sztori, ezért publikálni kezdtem a részeket. Eleinte minden a szokásos mederben zajlott. Jöttek a régi olvasók és egy-két új is szállingózott, de semmi extra. Aztán egy pénteki napon munka közben csak úgy elkezdtek özönleni a feliratkozások és a kommentek. A telefonom egész nap megállíthatatlanul rezgett. Hihetetlen számú reakció érkezett a történetre, és nem értettem ennek az okát.

Aztán egyszer csak barátnőm küldött nekem egy Tiktok videót- én nem használtam ezt az alkalmazást, és az instagramot sem, tudom, őskövület vagyok- amiben egy sok-sok feliratkozóval rendelkező lány felhívta az emberek figyelmét Collin és Avery civódásaira.

Az események csak úgy pörögtek. Hirtelen a vidéki kis fruska ismert lett, kiadták a történetet könyvként és menedzserem lett. Nekem! Anikó persze elkezdte a brandem építését. Közösségi felületeket hozott létre számomra, műsorokban, podcastekben kellett szerepelnem, amik által az emberek megvették a regényemet.

Utáltam ezt! Sohasem voltam magamutogató, itt azonban annak kellett lenned. Minél többet mutatsz magadból, annál több helyre hívnak. Mézes-mázosnak kell lenned és úgy kell tenned, mintha normális dolog lenne, hogy az emberek a magánéletedben turkálnak. Állandóan mosolyognod kell és szerepet játszanod. Úgy kell tenned, mintha mindig is erre vágytál volna és mennyire hálás vagy nekik, hogy megoszthatod velük a titkaidat. Mosolyognod kell, amikor csak úgy mellékesen megjegyzik, hogy lehet fogynod kellene vagy amikor éppen a szexuális életedről érdeklődnek. Mindennap vagy 20 fotót és videót kell megosztanod az életed minden egyes lényegtelen és szánalmas momentumáról, mert ha nem teszed, elfelejtenek.

Aztán egyik nap Anikó beállított hozzám azzal, hogy táncolni fogok. Először kinevettem.

- Én táncolni? – kérdeztem tőle még mindig nevetve, de aztán láttam rajta, hogy komolyan gondolta.

- Az új táncos celebshowban, ami az X4-n fog elindulni. 8 celebről fog szólni, akik minden héten más-más stílusban versenyeznek majd egymással profi táncpartnerükkel karöltve.

- Te megbolondultál- néztem rá hitetlenkedve. – Te most tényleg rólam beszélsz? Az emberek biztosan nem egy 75 kilós debella testére kíváncsiak a tánctéren. Ők 50 kilós, szőke Istennőkre vágynak, akik úgy vonaglanak, mintha erre születtek volna.

- Ennek a műsornak most nagyon nagy hírverése van. Ha szerepelnél benne, a második könyved megjelenése tuti hatalmas siker lenne. Gondolj csak bele! Még több eladott könyved lehetne, mint most. Az emberek imádnának, mindenki téged akarna. A műsor kasszasiker lesz, és mindenki, aki benne szerepel, hatalmasat kaszál.

- Honnan tudod, hogy siker lesz?

- Mert értesüléseim szerint Kovács Patrik is elvállalta benne a szereplést. A feleségével való botrányos szakítása óta ez lesz az első nyilvános esemény, amin részt fog venni. Az emberek sajnálják őt, amiért a felesége megcsalta azzal a táncos fiúval. Mindenki látni akarja őt, tudni, hogy van.  

- A híres séf? - kérdeztem döbbenten. Ő csak bólintott.

Kovács Patrik pár éve robbant be a köztudatba egy főzőműsor kapcsán. Hamar belopta magát az emberek szívébe- kicsit talán az enyémbe is- humorával és emberségességével.

Mindenkit megdöbbentett a hír, miszerint pár év házasság és egy kislány születését követően elválnak útjaik feleségével. Pár nappal a bejelentést követően olyan információk kezdtek el szállingózni az interneten, miszerint táncos felesége összeszűrte a levet egy másik táncossal. Patrik sem akkor, sem azóta nem adott ki újabb nyilatkozatot ezzel kapcsolatosan, felesége azonban azóta már nyíltan is az új hódításával tündököl a közösségi platformokon.

A férfi 2 hónapig semmilyen életjelet nem adott magáról, így be kellett látnom, hogy Anikónak igaza van. A hiénák már ki vannak éhezve rá, és egészen biztos, hogy a műsor hatalmas nézettséget fog produkálni.

Szembe mentem tehát az elveimmel és elvállaltam a felkérést, így kerültem most ide. Ezért fogok pár hét múlva úgy kinézni a TV-ben, mint egy partra vetett bálna.

- Kicseszett könyvírás- kaptam fel dühösen cuccaimat és hagytam el a tánctermet. Ekkor még nem is sejtettem, hogy a végzetem felé kezdtem el sétálni.